Mikor elkezdődött az élet,
Mit akkor még nem,
De most annál inkább értek,
Igazság szerint, nem akartam,
Szívem azt súgja, azonnal feladtam.
De most, hogy magamért küzdök,
A porból nehezen, küszködve felülök,
Felállok, hátam mögött hagyva mindent,
Biztosra tudom, elmegyek most innen.
S mert rájöttem, nincs többé szükség rám,
A porból, s könnyemből kinőtt a büszke fám,
Mely emlékeztet titeket, óh, ostobák,
Csak ez maradt, s a sok emlék, mostohák.

S ha visszahívnátok,
Mert gondotok, nincs kinek sírjátok,
Csak emlékezzetek eme pár sorra,
S a rajtam csattanó ostorra,
Melynek vége mindig a ti kezetekben volt,
S ami ezúttal tán újabb életet olt.
Emlékezzetek, mily bántó szavak,
Mily nehéz a könny, s ostoba a harag,
Emlékezzetek, miért tűnt el a lélek,
S miért van az, hogy most rettegve félek.
Miért nincs szükség rátok,
Ti önző, és ostoba barátok,
Áruló család, büszke fivér,
Ki sosem ad, mindig csak kér,
Soha nem teljesít, mindig csak ígér.
Emlékezzetek erre a búcsúszóra,
S eljött ím most, a búcsú óra,
Hogy kijelentsem:
Ezentúl rátok nékem szükségem nincsen,
S hulljatok a porba,
Inkább lészen otromba,
De a szívem, s karom,
Többé nem adom,
Mert ha újra nyújtanám,
Csak szenvedésem nyújtanám,
S ezentúl nem vagyok nektek,
Barátok, szülők, testvérek, s szerelmek,
Ettől a perctől fogva,
Én többé nem vagyok ostoba.